A vizhordó története

Egy vízhordozónak volt 2 nagy cserépedénye.
Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott.
Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt,
és mindig egy teljes adag vizet szállított.
Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére,
hisz tökéletesen tette a dolgát, de a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak feleannyit tudott teljesíteni.

A két év keserűség után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.
Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek.

Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek,
s nem a másik cserép oldalán?
Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról,
és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára.
Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk.

Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük.
Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.

Szeretnéd tudni, mi ebből a tanulság?
Mindannyinknak megvan a saját különleges hibája.
Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk.
De ezek a törések és hibák, amik mindannyinkban meg vannak, teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé.
Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban.

Addig nem lehetsz boldog, amíg nem tanulsz meg önzetlenül szeretni,
és amíg nem találod meg a helyedet a világban.