TÉMA: Bátorság

Bátorság

A bátor ember tökéletesen tudatában van annak, hogy õ a megfelelõ személy, a megfelelõ helyen és idõben, a megfelelõ feladatra.

A bátorság az az erény, amellyel mindig észrevesszük az esélyeinket, és élünk velük. A bátor ember bízik önmagában. Vállalva az élet helyzeteit, tökéletesen ismeri önmagát, erõsségeit és gyengeségeit egyaránt. Erejét tapasztalataiból szerzi. Nem lép el a kihívások elõl, az új tapasztalatokat örömmel fogadja. Képes tanulni a sikerekbõl, kudarcokból egyaránt. Az elszalasztott lehetõségek felett nem sajnálkozik, kizárólag elõre tekint. A problémákat újabb lehetõségnek tekinti a tanulásra. Tisztában van vele, hogy a legjobb iskola a gyakorlat. Képességeit és tudását magabiztosan használja. Nem fél a kudarcoktól, de a maga hasznára fordítja azokat.

A bátorság alapja a felkészültség. Ez különbözteti meg a vakmerõségtõl. A vakmerõ reagál - a bátor válaszol. Nem a gyorsaság, hanem a körültekintés, a kockázatvállalás, a felkészültség különbözteti meg a kettõt. A bátornak mindig van hova továbblépnie. A bátor ember biztosan sikert ér el, a vakmerõ talán.

A bátorságunk igazi erejét a céljaink tisztasága és fontossága mozgatja. Eredménye a lendület és a határozottság. Minél tisztább a cél és minél õszintébben vállaljuk azt, elhatározottságunk annál inkább növeli a bátorságot.
(Forrás:Uj lap3.)

"Tartsd észben, hogy sok ember hal meg a hitéért, tulajdonképpen elég mindennapos jelenség. A valódi bátorság az, ha életben maradsz, és szenvedsz azért, amiben hiszel."
Christopher Paolini

"Általában az, az ember jut a legmesszebb, aki hajlandó merni és csinálni. Egy óvatos hajó soha nem jut messze a parttól. "
(Dale Carnegie)

.

Tatiosz: A fény és árnyoldala


A fénylõ Napnak is vannak sötét foltjai.
Mért hinnénk, hogy egy ember élete csupa tündöklésbõl áll?
A Föld éjszaka megpihen, hogy a következõ napon állni tudja a Nap fényét. Amikor elég volt a töménytelen ragyogásból sötétségbe burkolódzik.
Így van ez az emberrel is: a mértékletes fénnyel ragyogókat bántja a nagy fényesség, félrehúzódnak; míg a folyton tündöklõk kimerülnek.
Senkinek sem jó a túlzott tündöklés: az elõbbi, mint parányi csillag hozzásimul az égbolt sötétjéhez; az utóbbi fényét fakítja, idõvel aztán megszürkül, lekopik róla az aranymáz, s miként a gyertya lángja, mely túl soká világít, csonkig ég.
Mégis ki ne csodálná a horizont tetején tündöklõ Napot, mely fényességet, meleget és jóságot áraszt maga körül?



És ki ne menekülne a perzselõ Nap elõl, amelynek tüzétõl kiég a fû, elszáradnak a fák, elapadnak a folyók, visszahúzódnak a tengerek, végül a semmibe vész az óceán?
Légy tündöklõ Nap a saját égboltodon.
A világmindenség hatalmas - számtalan Naprendszer megfér benne. Hogy felfigyeljenek rád, hogy megértsenek, hogy ne gyûlöljenek - ne élj túlzó fénnyel.
Ami kevés, az senkit se bánt: mérsékli az irigységet, lecsillapítja a féltékenységet, fékezi a dühöt, a gúnyt, a kajánságot, a gonoszkodást, és egyúttal megakadályozza a saját kimerülésedet. Aki folyton világit, fogy az olaja; a csonkig égett gyertyát a szemétre hajítják.
Ügyelj, hogy fényed ne vakítson el senkit: se másokat, se önmagadat.
Aki jól lát, az elõre lát.
A látás mûvészete - az élet mûvészete.

Fordította: Vágó Zsuzsanna

Tatiosz: Az ember azt teszi, amire képes


Vajon tudod-e, mi az amire az ember képes?
- Ugye nem tudod. Pedig bizonyára voltál már - hiszen mindenki volt - olyan átkozottul gonosz helyzetben, amikor erõdet a kétségbeesésig megfeszítve ezt kívántad: "Bárcsak többet tehetnék valakiért - egy kagylóért, egy fûszálért, egy kutyáért, egy emberért"
Tudom, voltál már olyan helyzetben, amikor "valaki" - mondjuk egy ember - rád emelte tekintetét, és szemei némán kérleltek: "Segíts nekem!" - Te pedig elfordultál, mert féltél magadtól, hogy te volnál az, aki arra hivatott, hogy õt felemelje...
De mégis szívbõl kívántad: bárcsak tehetnél "valamit" érte, vagy még annál is többet. Ezért visszanéztél rá, õ pedig ugyanazt a kifejezést viselte arcán, mint az elsõ pillanatban; a könyörgés megkövesült a tekintetében, ami ilyesfélét jelentett: "Nem tudnál mégis tenni valamit értem?"
Talán soha nem féltél még magadtól, mint most - gyönge pillanataid megakadályoztak ebben.
Vajon tudnál-e ezek után lelkiismereted szemébe nézni, tovább hurcolva az érdektelenség bûnét szívedben, amely feketére festi az emberi lelket, és amit sok helyütt a világban önzésnek neveznek. Én csak így becézem "idegen hatalom."


Most pedig arra kérlek, válaszolj a kérdésre:
Az ember mindig azt teszi amire képes?
És te ezt válaszolod: igen.
Ha kevés volt - mondod -, ennyire futotta, a sekély vízbe még senki sem fulladt bele. Ha pedig sok volt - ezt is tõled idézem - a mélybe jutottál, pontosan oda, ahol a felemelkedni vágyót felkaroltad. Az ember törékeny holmi. Érje be hát az eléggel - ezt még mindig te mondod.
De vajon mit jelent a léleknek ez a szó: Elég?

Fordította: Vágó Zsuzsanna