Atlantisz, az elsüllyedt birodalom
Atlantisz még ma is a világ egyik legnagyobb rejtélye. Létezett-e egyáltalán, vagy csak legenda? Ha valóban volt ilyen sziget, akkor hol helyezkedett el, és miért nyelte el a hullámsír? Sokféle válasz született ezekre a kérdésekre, mi most Platón feljegyzéseibõl kiindulva a szerintünk legvalószínûbb verziót vázoljuk fel.
Poszeidón fiai
Platón görög filozófus szerint Atlantisz egy óriási sziget volt, és Héraklész oszlopain (Gibraltári-szoros) túl feküdt. A fejlett civilizációval rendelkezõ hatalmas királyság azonban mohó és agresszív birodalommá vált, ezért az istenek parancsára elöntötte a tenger. Platón a történetet közvetetten Szolóntól ismerte, aki i. e. 560-ban tett egyiptomi utazásakor Szaisz város papjaitól, és régi feljegyzésekbõl szerzett tudomást a 9000 évvel korábban történt hanyatlásról. A forrás szerint a sziget hirtelen pusztult el: "...egy súlyos nap és éjjel (...) a tengerbe merülve eltûnt."
Platón Timaiosz és Kritiasz címû mûveiben leírja, hogy Atlantisz gazdag és virágzó föld volt, amelyet egy isteni dinasztia uralt: Poszeidón tengeristen fiai népesítették be (nevét a legidõsebb fiúról, Atlaszról kapta). A királyi palota egy kör alakú szigeten helyezkedett el, amelyet két nagyobb, gyûrût formázó sziget vett körül, az egyes szigeteket pedig három vízöv választotta el egymástól, illetve a szárazföldtõl. Így a város térképe egy öt körbõl álló céltáblára emlékeztetett, közepén a palotával és Poszeidón templomával.
Természeti katasztrófa
A birodalom bukását magyarázó sokféle teória közül napjainkban az tûnik legvalószínûbbnek, hogy egy legalább tíz kilométer átmérõjû meteor vagy kisbolygó becsapódása döntötte romba a virágzó kultúrát. Ez megfelelhet a mítoszok által megõrzött legendának, az égbõl lesújtó isteni harag szimbólumának is.
A feltételezések szerint egy jókora meteor ütközött bolygónknak, és Atlantisz pusztulásán kívül ennek következménye lett a mágneses sarkok eltolódása, a Golf-áramlat irányváltoztatása, és a jégtakarók elolvadása is. Egy ilyen ütközés hatására, egyes számítások szerint 5000 méteres árhullám keletkezhetett, amely akár többször is körbeszáguldhatott az egész földtekén, csak a legmagasabb hegycsúcsokat kímélve.
Valószínû, hogy ez az esemény ihlette a világ összes vízözön-legendáját is. A sumér eposzokban vízözön elõtti városokról esik szó, az amerikai kontinens indián törzseinek mindegyikében tükrözõdik a katasztrófa emléke, babiloni, azték, indiai, burmai, kínai, óceániai mítoszokban is szólnak árvízrõl, vízözönrõl, és a bibliai özönvíz is erre az eseményre utalhat.
Egyes népek idõszámítása is azt sugallja, hogy egy kritikus ponttól kezdték mérni az új világidõt. Az õsi indiai naptár kezdõpontja Kr.e. 11 652, a majáké pedig Kr.e. 11 653. Geológiai, õslénytani kutatások is arra engednek következtetni, hogy szó szerint egyik napról a másikra következtek be kataklizmák a Földön a szóban forgó idõszakban. Világméretû áradás söpört végig a bolygón, és a klíma is megváltozott.
Az Atlanti-óceán hullámsírja
A kutatók szerint a legvalószínûbb, hogy az Atlanti-óceán nyelte el a földrészt, amely valaha a Kanári-szigetek környékén volt. Az óceán aljzatát több expedíció is vizsgálta, és francia tudósok 3000 méter mélységbõl olyan lávaszerû bazaltos kõzeteket hoztak a felszínre, amelyek egyértelmûen a szabad levegõn szilárdultak meg 10-14.000 évvel ezelõtt.
Nem elég, hogy az Atlanti-óceán és Atlantisz elnevezése lényegében ugyanaz, ha megnézzük az óceán fenékdomborzatát ábrázoló térképet, a mélység földrajzi neveit olvasgatva is érdekes felfedezéseket tehetünk. A Kanári-szigetektõl mintegy ezer km-re nyugatra található a Nagy-Meteor-táblahegy, és nem messze tõle a még egyértelmûbb név: Atlantisz-fenékhegy. Ha soha nem létezett volna Atlantisz, vajon miért szerepelnének ezek a földrajzi elnevezések a térképeken, s ha nem meteor pusztította el, akkor miféle bizarr ötlet sugallhatta a névadást a "nagy" meteorról megemlékezve?
Meteor-becsapódás és vulkánkitörés
Portugália partvonala mellett egy kör alakú alakzat ötlik a szemünkbe: egy sáncfalakkal körülvett, közel hatezer méteres mélység. Úgy tûnik, itt egy kráterrel állunk szemben, amely kétféleképpen keletkezhetett. Vagy egy tíz kilométeres átmérõt is meghaladó kisbolygó becsapódása, vagy egy iszonyatos erejû vulkáni robbanás hozta létre. Az sem kizárt, hogy mindkét tényezõ közremûködött. A becsapódás épp egy törésvonal mentén történt, az ilyen helyeken pedig jelentõs vulkanikus tevékenység zajlik. A becsapódás erejét tehát megsokszorozhatták az azt követõ vulkáni kitörések.
Az ütközés olyan rettentõ nagy energiával történhetett, hogy a kisbolygó még a Föld szilárd kérgét is átszakíthatta. Ez azért volt különösen veszélyes, mert a hirtelen feltárult, igen magas hõmérsékletû földköpeny közvetlenül érintkezhetett a tengervízzel. A katasztrófa helyén több száz, de lehet, hogy több ezer köbkilométernyi tengervíz párolgott el a másodperc töredéke alatt. Ez óriási légnyomáshullámot gerjesztett, a Földet ért óriási ütés miatt pedig a környezõ törésvonalak mentén szinte azonnal erõteljes vulkanikus tevékenység kezdõdött.
Mindez azonban még nem volt elég: a becsapódás térségében megszûnt a légkör. Amikor egy kisbolygó vagy meteor beleütközik valamely légkörrel rendelkezõ bolygóba, a robbanáskor keletkezõ forró gázok gyorsabban terjednek ki, mint a bolygón a szökési sebesség. Ezek a gázok magukkal ragadhatják a környezõ légkört. Az átmenetileg megszûnt légkör térségében a Nap gyilkos sugarai akadálytalanul bombázták a Földet. Ez a jelenség vezetett a sugárkárosodott élõlények megjelenéséhez, amire a csontleletek egyértelmûen utalnak is.
Mindent elsöprõ szökõár
A hirtelen elpárolgó óceánvíz helyére új víztömegek érkeztek, melyek szinte azonnal elpárologtak az iszonyatosan magas hõmérséklet miatt. Hatalmas szívóhatás jelentkezett, és a víz valószínûleg még napokig Atlantisz helye felé áramlott. Mialatt az óceán vize egy helyre hömpölygött, a vulkánok egymás után robbantak fel a magmakamráikba beszivárgó víz miatt. A fõ magmakamra felrobbanása vághatta ki azt a krátert, amely a mai napig megfigyelhetõ Portugália partjainál.
A víz félelmetes magasságokba tornyosult fel, majd teljes erejébõl nekilendült, és több kilométer magas szökõár söpört végig a Földön. A pusztítás erejére utal, hogy több kilométeres tengerszint feletti magasságban fekvõ barlangok mélyén egy métert meghaladó vastagságú márgaréteg található, és mind e réteg alatt, mind felette emberi lelet-együttesek vannak. A márgarétegek azonban többnyire semmiféle maradványt nem rejtenek.
Atlantisz szigetei egymás után merültek el a hullámsírba, csak néhány kisebb szigetcsoport maradt a víz felett: az Azori-szigetek, a Zöld-foki szigetek, Madeira, valamint néhány kisebb-nagyobb hegycsúcs. Atlantisz földjének nagy része felett ma 3 km mély óceán hullámzik.
Van még egy eljárás, mellyel igazolható, hogy az Atlanti-óceánban egy kisebb kontinensnyi szárazföld terült el. Tudjuk, hogy a kontinensek ,,gyökerekkel" rendelkeznek, belsõbb területeiken a földkéreg jóval vastagabb, mint az óceánpartok felé esõ széleiken. Ilyen képzõdmény - a földrengéshullámok terjedésének mérése szerint - Atlantisz feltételezett helyén is létezik! A kontinensek gyökerei a Föld belsõ magjára is hatást gyakorolnak, márpedig az Atlanti-óceán középsõ térségében a földmag olyan, mintha felette kontinens terülne el...
Nemrég egy angol repülõgép-tervezõ mérnök azt állította, hogy a Google Earth új, víz alatti keresõjével Afrika nyugati partjainál, a Kanári-szigetektõl ezer kilométerre nyugatra megtalálta az elsüllyedt Atlantiszt, amely mintegy öt kilométer mélyen fekszik. A Google ugyan cáfolta a hírt, miszerint a mérnök az elsüllyedt birodalmat találta volna meg, ám a kérdéses terület feltûnõen egybevág azzal a hellyel, amelyrõl fentebb szó volt, és amelyet Platón is megjelöl Atlantiszról írt mûvében.
(astronet.hu. L.Zs.)