Jézus a fény

Szia, Vendég
Felhasználói név: Jelszó: Emlékezz rám
  • Oldal:
  • 1
  • 2

TÉMA: Tanúságtételek, példamutató cselekedetek

Tanúságtételek, példamutató cselekedetek 12 éve 6 hónapja ezelőtt #1349

  • Margit
  • Margit profilkép
  • Nem elérhető
  • Administrator
  • Hozzászólások: 5525
Tanúságot tenni a testvériségrõl

Kenyérosztás keddenként a kolozsvári ferences templomban
"Kérem, a számot mutatni!" - mondja Kristóf testvér, egy fiatal, szemüveges barát a kolozsvári ferences templom oldalbejáratánál sorakozó embereknek szelíden, de határozottan. Kopottabb és jól öltözöttebb egyaránt akad közöttük, de többségükrõl lerí a nyomor, amint a nagykabát valamelyik zsebébõl elõbányásszák a megviselt papírt, a szám mellett a ferences templom bélyegzõjével - jelezve, hogy nyilvántartásba vett rászorulóról van szó. A barátok templomában emberemlékezet óta szokás a keddi kenyérosztás, a délelõtti és délutáni szentmiséket követõen mindazok kapnak az ingyencipókból, akik az oldalbejáratnál sorban állnak. "A kenyereket a hívek hozzák, mi nem vásárolunk egyetlen darabot sem" - magyarázza Páll Leó, az erdélyi ferences provincia tartományfõnöke. Többnyire egy-két kenyér lapul a hívek szatyrában, de olyan lelkes támogatója is van az ügynek, aki minden kedden száz kenyeret rendel egy pékségtõl, a rakományt pedig egyenesen a ferences templom címére szállítják. A kenyereket hatalmas kosarakba gyûjtik a Szent Antal-oltár elõtt, amelyeket óránként üresekre kell cserélni, mert megtelnek.
A mise után következik a nem kevés rátermettséget és némi tapasztalatot igénylõ szétosztás. Elõször a számokkal rendelkezõket engedik be, utánuk következik bárki, aki éppen rászorulónak gondolja magát. "Eleinte kissé rendszertelenül történt a kenyérosztás, az asszonyok maguk foglalkoztak ezzel, de sok volt az elégedetlenkedõ" - meséli Leó atya. Késõbb felírták a jelentkezõk címét, felkeresték õket, és az igazán szükséget szenvedõknek adtak egy számot, afféle szegénységi bizonyítványként, így õk minden kedden biztosan hozzájutnak néhány kenyérhez. Jelenleg több mint 200 ember szerepel a nyilvántartásban, õk alkalmanként 3-4 kenyeret is kapnak. Elégedetlenkedõk persze így is akadnak, de hát a ferencesek tisztában vannak azzal, soha nem lesz mindenki elégedett. A provinciális inkább azon bosszankodik, hogy egyesek visszaélnek az ingyenkenyér lehetõségével. "Van egy férfi, aki azzal foglalkozik, hogy a fõtéri feketepiacon valutát árul, keddenként pedig képes idejárni kenyérért" - említi tanácstalanul a különös példát, hiszen õk senkit nem utasítanak vissza. Annál is inkább, mivel õ maga éppen a délelõtti szentmisén beszélt arról: a mai szerzetes legfõbb feladata, hogy tanúságot tegyen a testvériségrõl. A Szent Antal tiszteletére végzett kenyérosztás egyébként régen minden ferences templomban bevett gyakorlat volt, de Leó atyának nincs tudomása arról, hogy Kolozsváron kívül még valahol élne a hagyomány.
Szent Antal tiszteletérõl, az elveszett tárgyak "megtalálójáról" már bent a házban beszélgetünk, miután a szerzetes két ezüstszínû nyusziját sikerrel kizárjuk az udvarra. "Lehet, hogy a Jóisten mosolyog ezeken a hiedelmeken, de azt mondja magában: legyen úgy, ahogy hiszed" - próbálja elképzelni az isteni logikát a tartományfõnök, és rögtön fel is idéz egy esetet személyes élményeibõl. "Amikor Désen voltam, egy ízben betörtek a templomba, és elvitték a székeket, bizonyára egy régibútor-kereskedõ megrendelésére - meséli. - A rendõrség persze kijött helyszínelni, de nem sok reményt látott a tolvaj elõkerítésére." Aztán az egyik testvér kezdeményezésére elvégeztek egy Szent Antal-kilencedet, és rövidesen értesítette õket a rendõrség, hogy egy ház padlásán megtalálták a székeket. Leó atya éppen ezért úgy gondolja, a Jóisten szeret néha kedveskedni az embereknek, többek között talán azért is, hogy növekedjenek a hitben. "Neki nem kerül semmibe" - teszi hozzá mosolyogva.

folytatása a következõben

--
``Legyek én gyertya, csendes eszköz, szolgája az égi fénynek, Hogyha Istenem úgy akarja, ne tudjam kiért, s kikért égek.``
Utolsó szerkesztés: 12 éve 6 hónapja ezelőtt Írta: Margit.
Téma zárolva.

Tanúságtételek, példamutató cselekedetek 12 éve 6 hónapja ezelőtt #1350

  • Margit
  • Margit profilkép
  • Nem elérhető
  • Administrator
  • Hozzászólások: 5525
folytatása az elõzõnek

Szemmel látható, hogy az enyhén õszülõ Leó atya különösen jóban van a Fennvalóval - úgy beszél az Istenrõl, mint személyes, jó barátról szokás. A tény, hogy alig 38 évesen választották meg az erdélyi provincia élére, nem kis kihívást jelentett számára, de azt is tudja: a Gondviselés segítsége nélkül nem sikerült volna mindaz, amit a hat év során megvalósított. Megbízatása idén májusban jár le, az új választásokon pedig legfeljebb három évvel hosszabbíthatják meg a testvérek a mandátumát. "Jobb lenne többet foglalkozni lelkigondozással, mint adminisztrációval" - vallja be aztán, noha idejének jó részét jelenleg is igyekszik lelki beszélgetésekre, gyóntatásra szánni. Rendszeresen, hetente három napon fogadja a különbözõ problémákkal küszködõ embereket, naponta ötöt, és mindenkire 45 percet szán. "Tanácsot sokszor nehéz adni, de elõfordul, hogy nem is szükséges. Legtöbbször az is elég, ha meghallgatom a gondjaikat, mert tudják, hogy hogyan kell továbblépniük az életben" - mondja, majd nevetve mutat a mindig kéznél levõ papírzsebkendõ-csomagra. Elõfordul ugyanis, hogy valaki "nem készül fel" arra: bizony a lelki beszélgetés során jobban elérzékenyül, mint gondolta volna. A beszélgetésekrõl Leó atya rövid feljegyzést is készít, különösen, ha valaki elsõ ízben keresi fel. "A második találkozás elõtt aztán átfutom a jegyzeteket, így könnyebb újra belehelyezkedni az illetõ világába" - állítja a szerzetes, aki sokszor bizony elég fárasztónak tartja ezt a fajta munkát. Az mindenesetre nagy elõnye a szerzetesnek, hogy sokkal nagyobb szabadsággal rendelkezik, mint egy plébános vagy káplán, és olyan dolgokkal is foglalkozhat, amelyekre nekik nincs idejük.
A lelki beszélgetésekbõl a közösség többi tagja is kiveszi a részét. Noha majd minden napra "betábláztak" valamilyen tevékenységet - ifjúsági vagy felnõttcsoporttal való foglalkozást -, a csütörtöki napot a ház saját közösségének erõsítésére szánják. A lelki elmélyülés annál is inkább fontos, mivel a gyóntatás az egyik legmeghatározóbb tevékenység a ferences templomban. "Még a görög katolikus papnövendékek is idejártak egy idõben gyónni, meg is kérdeztem a rektort, vajon mi lehet az oka" - meséli. Hogy miért gyónnak szívesebben a ferenceseknél az emberek, mint más templomban, arra nehezen magyarázatot találni, az viszont tény, hogy a szentmisék elõtt évközi vasárnapokon is ugyanolyan hosszú sorokban állnak a hívek a ferences gyóntatószéknél, mint a plébániatemplomokban adventben és nagyböjtben szokás. "Szerénytelenség volna azt állítani, hogy a szerzeteshez nagyobb bizalmuk van az embereknek, mint a világi papokhoz" - igyekszik kitérni Leó atya a válaszadás elõl, de azért nevetve említi a mondást: állítólag a székely ember, ha barátot lát, már gyónhatnékja támad. Az viszont kétségtelen, a gyóntatás rendszeressé tétele - a bûnbánat szentségét a szentmisék elõtt szolgáltatják ki - nagyban hozzájárult a hívek "megszoktatásához". És nemcsak a katolikusok jönnek. "A múltkor egy református ember tévedt be a gyóntatószékbe - eleveníti fel a szokatlan helyzetet Leó atya. - Persze gyónás nem lett a dologból, de beszélgetés azért igen."
Szabadidõ? Alig ismert fogalom ez a provinciális életében. Talán, ha májusban másvalakit választanak meg a rendtartomány élére, akkor több ideje lesz foglalkozni a méhcsaládokkal is, amelyek jelenleg Désen várják a tavaszt. A ház közelében egyelõre a két nyuszi kergeti egymást, szürkén, de mégis ugyanazzal a vidámsággal, amely az egész rendnek különös sajátja.
Szöveg és fotó: Lukács János
(forrás: Új Ember Magazin)
--
``Legyek én gyertya, csendes eszköz, szolgája az égi fénynek, Hogyha Istenem úgy akarja, ne tudjam kiért, s kikért égek.``
Téma zárolva.

Tanúságtételek, példamutató cselekedetek 12 éve 6 hónapja ezelőtt #1387

  • Margit
  • Margit profilkép
  • Nem elérhető
  • Administrator
  • Hozzászólások: 5525
Beálltam a kirekesztettek sorába...

Kárpáti László missziós atya Dél-Afrikában

Kárpáti László atyát 1980. június 14-én szentelték pappá, kevéssel azután, hogy Dél-Amerikában meggyilkolták Romero érseket, a szegények pártfogóját. 1994-ben, Írországban találkozott Kalkuttai Teréz anyával, aki kezeit a fejére téve megáldotta. Majd 1995 januárjától a verbitákkal dolgozott a brazíliai misszióban. Így edzõdött bele László atya az utcai evangelizációba, az utcagyerekek segítésébe. Késõbb, három tanévig egy egyházmegyei iskola igazgatója volt olyan veszélyes helyen, ahol senki nem akart dolgozni: elõdjét egyszerûen meggyilkolták! A Sao Pauló-i Szövetségi Egyetemen posztgraduális képzésen is részt vett. Amikor a brazil püspökök 2002-ben visszatértek római ad limina látogatásukról, magukkal hozták II. János Pál pápa kérését, hogy létesüljön "missziós híd" Brazília és Afrika között. Így indult el László atya Afrikba, teljesíteni a szentatya kívánságát.

"2003. augusztus 27., reggel: Johannesburg repülõterén landolok. Verõfényes nap, hihetetlenül kék ég. Brazíliából érkezve meleget sejtek - viszont a levegõ hõmérséklete alacsony. Vagy csak én borzongok belülrõl? Sao Pauló-i kollégáim még az utolsó pillanatban is el akartak tántorítani az új missziótól: "László, ne menj oda! Szenvedni fogsz a bõröd színe miatt, mely a feketéket az apartheidre emlékezteti... És az ottani gyerekek sem olyan közvetlenek, mint a brazilok."
Dél-Afrika nagyon szép, de ellentmondásos ország. Tízéves a demokrácia az apartheid után, tizenegy a hivatalos nyelvek száma. Az AIDS kegyetlenül pusztít: az ország összlakosságának körülbelül 40-45 százaléka fertõzött. Vidéken vannak olyan falvak, ahol csak az öregek és a kicsik maradtak életben, a köztes korosztályokat elvitte a járvány. Két év múlva, ha a folyamat folytatódik, körülbelül kétmillió AIDS-árvája lesz az országnak. Azt nem tapasztaltam, hogy ellenszenvet éreznének a fehérek iránt. A gyerekek pedig azonnal az ember nyakába másznak, és igen közvetlenek. Azóta tudom, sejtem, hogy miért. Sajnos a férfiember nem ismeri a felelõsséget. Létezik ezenkívül a többnejûség hagyománya. Így azután a gyerekek megszületnek, de nem nagyon látják, tapasztalják az apjuk létezését. Nagyon tisztelem az afrikai nõket: kiszolgáltatottak, nagyon sokszor már kiskorukban megerõszakolják õket, rengeteget dolgoznak és szenvednek. De küzdenek az életért, a családjukért, az emberi méltóságért.

Röviddel érkezésem után megismerkedtem egy argentin apácával. Gladys nõvér a Jó Pásztor Nõvérek rendjének a tagja. Alapítója és irányítója a Rahab Központnak, amely 1998 óta dolgozik és küzd a szexuálisan kizsákmányolt, megerõszakolt nõk és gyermekek rehabilitációjáért. Már várta érkezésemet. Az egyházmegye is hozzá irányított, mert az övé az egyetlen olyan közvetlen utcai pasztorációt folytató program, amely az egyházhoz tartozik. Hamarosan együtt járjuk az utcát, és hirdetjük, hogy Isten még azok között és mellett is ott van, akiket embertársaik, a társadalom kiközösít, sõt megvet.
Mióta a nõvér visszautazott Argentínába, én irányítom ezt a missziót. Munkánk egyik területe a szexuálisan kizsákmányolt, illetve megerõszakolt nõk és gyermekek rehabilitációja. A másik munkaterületünk az utcagyerekek világa. Megelõzõ munkánkkal azt szeretnénk elérni, hogy minél kevesebb utcagyerek kerüljön be a prostitúció és a drogok ördögi hálójába. Heti két alkalommal járjuk az utcát, pontosabban azokat a helyeket, ahol a ránk bízottak élnek és dolgoznak. Kétszer, nappal és éjjel a szexmunkásokat látogatjuk. Most már - két év után - senki sem tartja furcsának, félreérthetõnek a jelenlétemet a hotelekben, a bordélyokban vagy az utcán magukat áruló nõk közelében.

Dél-Afrikában mintegy negyvenezer gyermekprostituáltról tud a statisztika. Tanítjuk õket, hogy megtanulják emberi személyként értékelni önmagukat. Rádöbbennek a Megváltó fontosságára életükben. Így azután gyökeres változásoknak is tanúi vagyunk. Az utcagyerekekhez több alkalommal megyünk (nappal és éjjel), és vasárnap esténként is végiglátogatom a csoportokat. A tizenkét állandó gyülekezõhelyen összesen mintegy kétszáz gyermekkel, serdülõvel és fiatallal találkozunk. A felületes szemlélõ megvádolhatna: "Na de atya, napról napra, hétrõl hétre, hónapról hónapra majdhogynem ugyanazokkal a srácokkal foglalkozol. Mikor viszed el õket az utcáról?" Mi nem viszünk el senkit az utcáról, de apró változásokat idézünk elõ a gyerkõcök életében. Játékra tanítjuk õket. A legelsõ változás az, hogy a játék által felfedezik önmagukat, a bennük lévõ erõt, tehetséget. Azután megkezdõdik a szocializáció: felfedezik a szabályokat, a törvényeket. Felfedezik, hogyan és miként lehet bent maradni a játékban, azaz hogyan lehet úgy élni, hogy elkerülhetõ legyen az ismételt kirekesztettség.

Azokhoz, akiket elnyomnak, kirekesztenek, semmibe vesznek, megerõszakolnak, eladnak - a kisemmizettekhez visszük el Krisztus örömhírét. Krisztusét, akit Isten küldött el nekünk, hogy személyt, méltóságot és jogot adjon nekünk, hogy felszabaduljunk "Õ általa, õvele és õbenne" az Élet teljességére."
Kárpáti László gondolataiból összeállította: Lányi Béla SVD
(forrás: Uj Ember Magazin)
--
``Legyek én gyertya, csendes eszköz, szolgája az égi fénynek, Hogyha Istenem úgy akarja, ne tudjam kiért, s kikért égek.``
Utolsó szerkesztés: 12 éve 6 hónapja ezelőtt Írta: Margit.
Téma zárolva.

Tanúságtételek, példamutató cselekedetek 12 éve 6 hónapja ezelőtt #1435

  • Margit
  • Margit profilkép
  • Nem elérhető
  • Administrator
  • Hozzászólások: 5525
Bocsássatok meg egymásnak akár hetvenszer hétszer is!

Esély a boldog életre

Az alábbiakban egy kislány történetét ismerhetik meg Olvasóink, aki egy zaklatott élettel a háta mögött talált végre szeretõ családra. Az intimitás megõrzése miatt a család név nélkül szerepel, a befogadott gyermeket nevezzük egyszerûen Júliának.

Négy fiunk pajtáskodó nevelése többet ért minden atyai vagy anyai prédikációnál.
Házasságunkból négy gyermek született, mindegyik külön csoda, Isten áldása - és mind fiú. Mindig nevettem magamban, mikor mások sajnálkozva kérdezték, hogy bírsz el ennyi fiúval. Szorgalmas és jó gyerekek, a legnagyobb már megnõsült, a kisebbek is egyetemre, fõiskolára, illetve gimnáziumba járnak.

Öt évvel ezelõtt egy szentmise végén hirdették, hogy imádkozzunk egy kislányért, aki nagy bajban van, mert meghalt a nevelõanyja, és ha nem akad egy másik család, aki befogadja, intézetbe fog kerülni. Imáimban gyakran mondogattam Jézusnak, hogy én mindent meg akarok tenni érte. Azon nyomban eszembe jutott a mondása: "Aki befogad egy gyermeket az én nevemben, engem fogad be." Hazamentem és otthon izgatottan meséltem el a történetet a férjemnek, aki így válaszolt: ha komolyan vesszük a hitünket, kötelesek vagyunk segíteni. Ahol négynek jut hely, ott jut az ötödiknek is, és különben is mindig szerettem volna egy kislányt. Ezek után felgyorsultak az események. Kilencven órás nevelõszülõi tanfolyamra kellett járnunk, ami bizony fáradságos és megterhelõ volt. A rokonoknak nem mertük elmondani a tervünket, mert "megettek" volna bennünket. A fiúknak viszont elmondtuk, akik kíváncsian és csodálkozva várták, hogy többen leszünk eggyel, méghozzá egy lánnyal!

Hamarosan megérkezett Júlia, egy kilenc éves, nagyon szép kislány, egy zaklatott élettel a háta mögött. Édesanyja hét hónapos korában otthagyta õt a nagymamájánál, mert az apa, aki azóta is valamelyik börtön lakója, nem akarta feleségül venni õt. A nagymama néhány hónapig bajlódott vele, majd nevelõintézetbe adta. Fél év után nevelõszülõkhöz került, ám az anyuka súlyosan megbetegedett, és mire Júlia kilenc éves lett, meghalt. A kislány csak ekkor tudta meg, hogy õk nem az édes szülei voltak.

Nagyon élénk, szokatlanul mozgékony gyermek volt és rengeteget beszélt. A fiúk elsõ megállapítása ez volt: "Látszik, hogy nõbõl van, mert egész nap képes beszélni." Hamarosan kiderült, hogy ez a nagy aktivitás nem csupán alaptermészete, hanem az átélt események miatti nagy belsõ feszültség következménye is. Azt szerette volna, ha folyton rá figyelünk, vele foglalkozunk, és bizony a kezdeti lelkesedés után ez fárasztó kezdett lenni. Kiderült az is, hogy elõzõ nevelõszüleitõl minden anyagi dolgot megkapott, de semmiféle követelményt nem támasztottak vele szemben. Nálunk be kell osztani a pénzt, tanulni, segíteni is kell. Õ, ha nem kapott meg valamit, amirõl úgy gondolta, hogy neki az jár, egyszerûen elvette. Semmiféle rendszeres munkára nem volt hajlandó, és nagy jeleneteket tudott rendezni, ha akarata ütközött a miénkkel. Egyre-másra tûntek el a családi kasszából kisebb-nagyobb összegek, és drága bolti holmik kerültek elõ, amelyeket állítólag a barátnõitõl kapott. Minden lebukása után megbeszéltük a dolgot, igyekeztük rendezni a helyzetet, de az eset újból és újból megismétlõdött.

Férjem egy alkalommal így szólt: "Ez így nem mehet tovább, meg kell válnunk egymástól". Én is elkeseredett voltam, de megint megszólalt bennem az Úr Jézus szava: "Bocsássatok meg egymásnak akár hetvenszer hétszer is!". Az egyik fiam azt mondta: "Nekünk is volt mindig egy újabb lehetõségünk, ha elszúrtunk valamit, ez neki is jár." A másik fiú inkább az apjával értett egyet, a többi meg együttérzõen hallgatott és várt. Bizony cikáztak a villámok otthon, amikor ebben a válságos helyzetben eljött hozzánk a plébánosunk, aki egy apa szívével szereti a rábízottakat. Még egy utolsó esélyt kért õ is Júlia számára, és kifizette helyette a legutóbb elcsent nem kis összeget. A kislány zokogva ígérte, hogy meg fog változni, és ettõl kezdve csakugyan lassú javulás következett be. Ebben a javulásban nagy szerepe volt a fiúknak és nagyfiam feleségének is. Segítettek a tanulásban és finoman csipkelõdtek vele, ha valami nem úgy ment, ahogy kellett volna. A fiúk pajtáskodó nevelése többet ért minden atyai vagy anyai prédikációnál.

Öt év telt el, és a kislányból nagylány lett. Tizennégy éves, vidám, energikus lány. A Jóisten gondviselése folytán idén megkezdte a tanulmányait a piarista gimnáziumban, ahol nem csak keményen kell majd tanulnia, de erkölcsi nevelést is kap. Énekel a templomi kórusban, ministrál, a nyári hittantáborokban a kicsik csoportvezetõje volt. Idén lesz bérmálkozó. Megvan az esélye, hogy tisztességes, boldog ember legyen. Istennek legyen hála érte!
(forrás: Uj Ember Magazin 2004.)
(Bodnár Zita)
--
``Legyek én gyertya, csendes eszköz, szolgája az égi fénynek, Hogyha Istenem úgy akarja, ne tudjam kiért, s kikért égek.``
Téma zárolva.

Tanúságtételek, példamutató cselekedetek 12 éve 5 hónapja ezelőtt #1501

  • Margit
  • Margit profilkép
  • Nem elérhető
  • Administrator
  • Hozzászólások: 5525
A betegség értéke

Nemes Ödön jezsuita atya vallomása szenvedésrõl, gyógyulásról

Az emberiség évezredei során a különbözõ kultúrák más-más módon viszonyultak életünk alapvetõ, közös tapasztalatához, a betegséghez.
Az ószövetség Isten büntetésének tartotta. Az ember szenvedésrõl alkotott képe Jézus élete és tanítása révén gyökeresen megváltozott. Napjaink egészségkultusza értéktelennek, egyszerûen kiküszöbölendõnek tartja a betegséget. Vajon milyen érték lakozhat benne, kérdeztük a betegek világnapja alkalmából Nemes Ödön jezsuita atyát, aki személyes.

Krízishelyzetek

Mindannyiunk életében vannak krízishelyzetek, amelyeket átélve, feldolgozva segítséget kaphatunk életünk hasonló szituációinak megoldásához. Nemes Ödön atya életében két olyan súlyos esemény is történt, amelyek hatással voltak késõbbi betegségének értelmezésére. Amikor 1949-ben szögesdrótokon keresztül kellett elhagynia hazáját, kétszer eltévedt, és teljesen reménytelen helyzetben érezte magát. Felkészült rá, hogy bármelyik pillanatban aknára léphet. A másik krízishelyzet két-három hónappal Japánba érkezése után következett be: nagyon keményen kellett japánul tanulnia, mindent angolul magyaráztak neki, amit szintén nem jól értett. A sok vizsga miatt napról napra fáradtabb és gyöngébb lett. Úgy érezte, nem bírja elviselni a nagy nyomást, és megõrül.
- A koncentrációs táborokban élõ jezsuita testvéreim példája adott erõt. Õk azt mondták, egy ilyen vészhelyzetben az nem bolondul meg, aki szabadon tudja választani a lágerben való életet, és értéket talál benne. Ezért elmentem a kápolnába, és elhatároztam, hogy szabadon, szeretettel és örömmel megbolondulok. Amikor ezt ki tudtam mondani, egyszerre minden nehézség elmúlt.

Isten egyik tenyerébõl a másikba

Ödön atya egészsége huszonhárom évvel ezelõtt váratlanul megromlott, egy vizsgálat daganatot mutatott ki a szervezetében. Az orvosok az azonnali beavatkozás mellett döntöttek.
- Egy nagyon kedves, hívõ keresztény orvos barátom világosított fel az elõttem álló három lehetõségrõl. "A legrosszabb esetben, amikor fölvágnak, látják, hogy reménytelen a helyzet, ezért összevarrnak - ez egy órát vesz igénybe. A következõ lehetõség, hogy kivezetnek belõled egy csövet, ebben az esetben "egy szatyorral" élsz, amíg élsz. Ha pedig nagyon nagy szerencséd van, akkor szatyor nélkül is megoldják."
Három nap maradt az operációig. Az atya elmélkedni kezdett betegsége fölött. Ebben nagy segítségére volt egy korábban olvasott gondolat: "Egy súlyos betegség nem probléma, hanem misztérium." Misztérium, amelyet nem lehet megérteni, de ahogy telik az idõ, értelmet lehet benne találni. E gondolatok és korábbi krízishelyzetei arra sarkallták, hogy ne csak elfogadja betegségét, hanem értéket is keressen benne. Idõvel sikerült más színben látnia a rákot, olyan "jó" betegségként, amely nem öl meg azonnal, hanem néhány hónap felkészülési idõt engedélyez.

- Megtaláltam a betegség egyik értékét: szépen elõkészülni a halálra, hiszen az életünk legszabadabb pillanata, és én tudatosan akartam Isten egyik tenyerébõl a másikba kerülni.

folytatása a következõben
--
``Legyek én gyertya, csendes eszköz, szolgája az égi fénynek, Hogyha Istenem úgy akarja, ne tudjam kiért, s kikért égek.``
Utolsó szerkesztés: 12 éve 5 hónapja ezelőtt Írta: Margit.
Téma zárolva.

Tanúságtételek, példamutató cselekedetek 12 éve 5 hónapja ezelőtt #1502

  • Margit
  • Margit profilkép
  • Nem elérhető
  • Administrator
  • Hozzászólások: 5525
folytatása az elõzõnek

Krisztus fogja a kezünket

A mûtét után Nemes atya azonnal tapogatni kezdte sebeit, de nem talált magán kivezetõ csövet. Hívta a nõvért, és megkérdezte, mennyi ideig tartott az operáció, de az nem tudta. Így megkérte, hogy keresse elõ a papírjait. A beavatkozás három óráig tartott. A nehézségek azonban csak akkor kezdõdtek. Nem a fájdalom, az erõtlenség okozta a szenvedést, hanem a bizonytalanság.
- A nehézségek - a háború vagy a szögesdrót - láthatóak. A rákkal kapcsolatban errõl nem beszélhetünk. Olyan ez, mint amikor az ember elindul a dzsungelben, és nem tudja, hogy a következõ pillanatban miféle teremtmény veti rá magát. A betegség kiszámíthatatlan és láthatatlan. A betegség pillanataiban az ad nekünk erõt, hogy érezzük, Krisztus fogja a kezünket. Õ mindvégig ott van velünk.
Ahogy lassan jobban lett, újabb értékeket kezdett megragadni, egyre tisztábban. Már fel tudott kelni az ágyból, és megismerkedhetett betegtársaival. Új barátokra tett szert, és közelebb került a betegekhez. A szenvedés pedig Jézus kínjaihoz és a megváltáshoz kapcsolódhat.

Felkészülés a halálra

Ödön atya hosszú idõ után elhagyhatta a kórházat, de még sok szenvedés várt rá. Hetente kétszer injekciót kapott, és állandóan kezelésekre, vizsgálatokra kellett járnia. Vérképének eredményei hétrõl hétre rosszabbak lettek, az értékek szerint haldoklott. Ismét számot vetett életével, és felkészült a halálra.
- A születés elõtt a kisbaba jól érzi magát, biztonságban van az anyaméhben, de a születés szenvedéssel jár - mind a magzat, mind az édesanya számára. Mindez azonban szükséges ahhoz, hogy megtapasztalja szülei szeretetét, és megismerje a világot. A halállal is így vagyunk. Jól érezzük magunkat a földön, és nem akarjuk elhagyni, de a magasabb életbe csak szenvedés árán juthatunk.
Kiderült: mindez újabb próba volt, hiszen a leleteit elcserélték, állapota lassan javulni kezdett. Két évvel az operáció után visszatért régi ereje, meggyógyult. A betegségben eltöltött évek során nagyon sok szenvedõvel találkozott, számos mély emberi kapcsolatot tudott kialakítani, többeket segített elõkészülni a halálra.
Nemes Ödön atya vallja, hogy a betegség nem büntetés: mindig hordoz olyan értéket, amelyet egészségesen nem veszünk észre.
- A betegség nem egy probléma, ezért ne akarjuk megoldani vagy kiküszöbölni. A betegség van - így aztán nem lehet elfogadni vagy elutasítani, ebben a tekintetben nem vagyunk szabadok. Az már a mi felelõsségünk, hogy miként viszonyulunk hozzá, akarjuk-e értékké tenni, keressük-e a belõle fakadó jót. A legtöbbet akkor tehetjük, ha szabadon akarunk viszonyulni betegségünkhöz.
(Forrás: Uj ember magazin 2002.
(Borbély László)


--
``Legyek én gyertya, csendes eszköz, szolgája az égi fénynek, Hogyha Istenem úgy akarja, ne tudjam kiért, s kikért égek.``
Utolsó szerkesztés: 12 éve 5 hónapja ezelőtt Írta: Margit.
Téma zárolva.
  • Oldal:
  • 1
  • 2
Oldalmegjelenítési idő: 0.116 másodperc