Az Út - 9. Fonal és a két vége (2005.04.) PDF Nyomtatás E-mail
Ez az álmom egy örömtelibb időszakomban történt, akkor a lelkem nagy nyugalomban volt, készültünk a nálunk megrendezendő közösségi találkozóra.
Nagyon örvendetes volt ez az álmom a számomra, mert amikor felébredtem, olyan szépen  végig láttam a földi ember életét születésétől a haláláig. Ebben az álomban kívülről láttam az eseményeket, nem mint résztvevő cselekvő ember, hanem példát láthattam, hogy hogyan éli a földi ember az életet, hogyan küszködik a feladataival.

„ Az álomképemben láttam egy nagy gombolyag fehér fonalat, amelynek a gombolyagos fele az Istennél volt, a fonal vége a szál pedig a földi embernél, ahogyan gyermekként megszületett.
Összevoltak kötve, valahogyan teljesen szilárd, erős volt az, az összeköttetés.

És ahogyan a gyermek növekedett, serdülővé, majd felnőtté válva a nála lévő fonal végét elkezdte fölgombolyítani, ahogyan az Isten tekerte le az Ő gombolyagából.
Az ember körül egyre gubancolódott a fonál tömeg, amely nem volt föltekerve. Ha az ember arra nem vigyázott, mármint nem helyesen oldotta meg a földi feladatait.

A gombolyagot a földi embernek állandóan figyelmesen tekerni kellett ahhoz, hogy bele ne gubancolódjon a maga előtt heverő fonálba. Néha azt is láttam, hogy az ember, mint a kötözött sonka úgy nézett ki, úgy körbe tekerte magán.
Vagyis addig forgolódott, amíg teljesen belekeveredett a saját maga fonalába, mert nem figyelt arra, hogy az Isten mindig engedte a fonalat a feladatok megoldásához.

De ha a földi ember a feladatára nem figyelt, akkor bizony olyan gubanc alakult ki maga körül, hogy azt már csak az Isten segítségével, kegyelmével volt képes kibogozni.
Az Isten adott hozzá lehetőséget, de az embernek egyedül kellett forgolódni, hogy ami rátekeredett, azt csak úgy tudta  magáról levenni, ha visszafelé fordult, addig amíg a fonáltól teljesen meg nem szabadult, amibe belekuszálódott.

Amikor teljesen szabaddá vált a teste a fonalaktól, akkor kellett neki újra a kezében lévő gombolyagra szépen, feszesen föltekerni azt, amit addig elmulasztott. Amikor teljesen, szépen  föltekerte a földön fekvő fonalat, akkor a kezében lévő fonál, és ami Isten kezében volt, akkor az egyenessé, feszessé vált.

Ez az állapot a jó a földi ember számára, akkor éli helyesen, Istennek tetszően az életét, ha képes arra, hogy úgy végezze a földi élet feladatait, ahogyan azt az Isten akarja, ahogyan engedi a fonalat az ember számára.

Ha az ember az Isten akarata szerint cselekszik, dolgozik, vagyis a földi életét Istennek szentelte, akkor a földi élete végére a kezében a fonál gombolyaggal elérkezik oda, ahonnan jött, Istenhez.

És akkor a fonálnak a másik vége, vagyis a gombolyag az embernél, a fonal szálának a vége pedig az Istennél van.  Ezen a szálon, fonalon a földi ember mindig  visszatalálhat az Istenhez, ez a lehetőség megadatott az embereknek. „


Az emberi lélek sohasem képes úgy végezni a földi feladatait, hogy az a fonál mindig feszes legyen. Ugyanis az emberi gyengeség az sokkal erősebb, mint az embernek az Istennel való szoros kapcsolata.
 
Mindig az ember az, aki nem tudja a fonalat feszesen tartani, mert az ember csak részlegesen lát, nem látja az események folyását, csak pillanatnyilag képes felismerni a helyzetét.
Az emberi gyengeség akadályozza a földi embert a pontos és megbízható feladat elvégzésében. A lélek az folyton tanul, de nem képes irányítani a testet, a test kívánságai erősebbek.

A lélek különösen gyenge képességű embereknél egyáltalán nem képes az irányításra.
Néha egy-egy esetben lehetséges csak az ember számára a pontos és megbízható feladat sikeres megoldása.  

Soha ne legyen bennetek olyan marcangoló érzés, hogy valamit nem tudtatok jól megoldani, mert akkor csak abban vesztegeltek és nem tudtok tovább lépni a feladat megoldásában.

Az Isten gondoskodik rólatok és Ő figyel arra, hogy minden ember kapjon mindig lehetőséget a javításra. Soha nem azért nem sikerül az embernek a feladatait megoldani, hogy nem kapott hozzá lehetőséget, hanem az emberi  gyengeségből, figyelmetlenségből nem vesz róla tudomást.

Mindig sikerül az embernek a feladataikat sikeresen megoldani, ha az Istennel egységben teszik azt. Legyen bennetek nagyon fontos az, az  eszme, amely a lelketekben lévő rosszra való hajlamaitokat felgöngyölíti és törekszik arra, hogy azoktól meg is tudjon szabadulni.

A lélek nagyon sokszor csak azt veszi észre, ami éppen vele  abban a pillanatban történik meg, nem néz sem előre, sem hátra, csak azt nézi, hogy most éppen mi történik meg vele.
Keresi az okát, de nem ott, ahol azt eredetileg keresni kellene. Mindig csak a jelenben keres, ahol éppen van, ahol éppen cselekszik.

A jó gondolkodású ember az folyton azt figyeli, hogy mik történnek meg vele, és ennek milyen összefüggései  vannak az ő életére nézve, hogy ezekről ő helyes képet alkosson.

Tegyetek félre minden előítéletet arra nézve, hogy az emberi lélek csak akkor képes fejlődni, ha azt ő már megértette. A megértés az a tudásban rejlik. Az elfogadás pedig a jelen életben következik be.

A földi élet nehézségei folyton arra engednek következtetni az emberi lelkek életében, hogy miért csak pont én szenvedem el ezeket az eseményeket. Az nem jut az eszébe, hogy minden embernek más a feladata, más a képessége és ebből kifolyólag mások a lehetőségei is.

Tudjátok jól, hogy minden földi ember csak arra képes, amit ő az ő saját feladatához lehozott. Semmiféleképpen nem lehet egy órásmestert arra kényszeríteni, hogy ő éppen egy más szakmát sajátítson el, a sajátját pedig hagyja el. A lélek leszületése előtt fölkészül a földi feladataira úgy, hogy azokat könnyedén el tudja végezni.

Ha az emberek egymást tologatják, vezetgetik, irányítják, akkor bizony annak léleknek a továbbiakban fogalma sincs az ő feladatához. Elhagyja.

Igen elhagyja, de az Isteni gondviselés lenyúl őhozzá, és próbálja őt felemelni, terelni abba az irányba, ahonnan eltévelyedett.  Próbáljátok csak elképzelni, hogy mennyi plusz energiát kell arra fordítani az ég angyalainak, hogy egy eltévedt földi embert visszasegítsen a feladatához.

Mindig, minden körülmények között meg kell találnia az ő saját feladatát, hogy azt folytassa. Azt hozta le magával a földre, neki azzal kell elszámolni az Isten színe előtt, hogy hogyan gazdálkodott a reá bízott kincsekkel, amelyet ahhoz a feladatához  kapott, amit éppen elhagyott.

A földi ember éppen azért keveredik bele az ő fonalába, mint az álmodban is, mert nem következetes. Ha az lenne, akkor jobban odafigyelne, átértékelné az életvitelét, megnézné az elmúlt időszakát, hogy valóban helyesen cselekedett- e, vagy csak azt hiszi.

Olyankor, amikor az eltévedt ember elkezd gondolkozni az életén, akkor az Isteni kegyelem leszáll őhozzá és segít neki, ha valóban tiszta, megbánó szándékkal akarja az életét helyrehozni.

Ellenkező esetben, ha csak a meggyőződés, az akarat az, ami elgondolkodtatja, akkor az Isteni kegyelem nem vesz részt ebben, mert csak az alázatos egy-ügyű embereké az Isten országa.

A gőgősség, nagyot akarás nem fér be azon a szűk kapun, ahol a kicsi, szerény, alázatos lélek könnyedén elfér.
Bízzatok abban, hogy képesek lesztek a ti földi feladataitokat sikeresen megoldani és a „fonalaitok nem fog összegubancolódni”, hanem simán, egyenesen az Isteni utat tudjátok járni.

Legyetek békességesek és örömteli emberek, hogy az Isten örömét lelje az Övéiben, ha majd megérkeztek Őhozzá.

Vigyázzatok a reátok bízott kincseitekre, ne herdáljátok el, hanem kamatoztassátok az Isten akarata szerinti fizikai életben. Tudjátok jól, hogy az emberek csak rövid ideig élnek a földön, de a menny az örökkévaló.   

Mindig csak az lebegjen a szemeitek előtt, hogy nem lehet másként élni csak az Isteni akarat által adott életúton, mert ellenkező esetben csak a kárhozatra jut a földi ember ha megtagadja azt az utat, amelyet az Isten mutatott a számára.
 
< Előző   Következő >