Jézus a fény
Üdvözöljük, Vendég
Kérjük, hogy jelentkezzen be vagy regisztráljon.    Elfelejtette jelszavát?
Tanúságtételek, példamutató cselekedetek (1 fő olvassa) (1) Vendég
A végére Hozzászólás a témához Kedvencekhez hozzáadta: 0
TÉMA: Tanúságtételek, példamutató cselekedetek
#1349
Margit (Adminisztrátor)
Adminisztrátor
Hozzászólások: 4352
graph
A felhasználó távol van Kattintson ide a felhasználó profiljának megtekintéséhez
Tanúságtételek, példamutató cselekedetek 10 éve, 2 hónapja  
Tanúságot tenni a testvériségről

Kenyérosztás keddenként a kolozsvári ferences templomban
"Kérem, a számot mutatni!" - mondja Kristóf testvér, egy fiatal, szemüveges barát a kolozsvári ferences templom oldalbejáratánál sorakozó embereknek szelíden, de határozottan. Kopottabb és jól öltözöttebb egyaránt akad közöttük, de többségükről lerí a nyomor, amint a nagykabát valamelyik zsebéből előbányásszák a megviselt papírt, a szám mellett a ferences templom bélyegzőjével - jelezve, hogy nyilvántartásba vett rászorulóról van szó. A barátok templomában emberemlékezet óta szokás a keddi kenyérosztás, a délelőtti és délutáni szentmiséket követően mindazok kapnak az ingyencipókból, akik az oldalbejáratnál sorban állnak. "A kenyereket a hívek hozzák, mi nem vásárolunk egyetlen darabot sem" - magyarázza Páll Leó, az erdélyi ferences provincia tartományfőnöke. Többnyire egy-két kenyér lapul a hívek szatyrában, de olyan lelkes támogatója is van az ügynek, aki minden kedden száz kenyeret rendel egy pékségtől, a rakományt pedig egyenesen a ferences templom címére szállítják. A kenyereket hatalmas kosarakba gyűjtik a Szent Antal-oltár előtt, amelyeket óránként üresekre kell cserélni, mert megtelnek.
A mise után következik a nem kevés rátermettséget és némi tapasztalatot igénylő szétosztás. Először a számokkal rendelkezőket engedik be, utánuk következik bárki, aki éppen rászorulónak gondolja magát. "Eleinte kissé rendszertelenül történt a kenyérosztás, az asszonyok maguk foglalkoztak ezzel, de sok volt az elégedetlenkedő" - meséli Leó atya. Később felírták a jelentkezők címét, felkeresték őket, és az igazán szükséget szenvedőknek adtak egy számot, afféle szegénységi bizonyítványként, így ők minden kedden biztosan hozzájutnak néhány kenyérhez. Jelenleg több mint 200 ember szerepel a nyilvántartásban, ők alkalmanként 3-4 kenyeret is kapnak. Elégedetlenkedők persze így is akadnak, de hát a ferencesek tisztában vannak azzal, soha nem lesz mindenki elégedett. A provinciális inkább azon bosszankodik, hogy egyesek visszaélnek az ingyenkenyér lehetőségével. "Van egy férfi, aki azzal foglalkozik, hogy a főtéri feketepiacon valutát árul, keddenként pedig képes idejárni kenyérért" - említi tanácstalanul a különös példát, hiszen ők senkit nem utasítanak vissza. Annál is inkább, mivel ő maga éppen a délelőtti szentmisén beszélt arról: a mai szerzetes legfőbb feladata, hogy tanúságot tegyen a testvériségről. A Szent Antal tiszteletére végzett kenyérosztás egyébként régen minden ferences templomban bevett gyakorlat volt, de Leó atyának nincs tudomása arról, hogy Kolozsváron kívül még valahol élne a hagyomány.
Szent Antal tiszteletéről, az elveszett tárgyak "megtalálójáról" már bent a házban beszélgetünk, miután a szerzetes két ezüstszínű nyusziját sikerrel kizárjuk az udvarra. "Lehet, hogy a Jóisten mosolyog ezeken a hiedelmeken, de azt mondja magában: legyen úgy, ahogy hiszed" - próbálja elképzelni az isteni logikát a tartományfőnök, és rögtön fel is idéz egy esetet személyes élményeiből. "Amikor Désen voltam, egy ízben betörtek a templomba, és elvitték a székeket, bizonyára egy régibútor-kereskedő megrendelésére - meséli. - A rendőrség persze kijött helyszínelni, de nem sok reményt látott a tolvaj előkerítésére." Aztán az egyik testvér kezdeményezésére elvégeztek egy Szent Antal-kilencedet, és rövidesen értesítette őket a rendőrség, hogy egy ház padlásán megtalálták a székeket. Leó atya éppen ezért úgy gondolja, a Jóisten szeret néha kedveskedni az embereknek, többek között talán azért is, hogy növekedjenek a hitben. "Neki nem kerül semmibe" - teszi hozzá mosolyogva.

folytatása a következőben

 
Naplózott Naplózott  
 
Módosítás: 2009.05.02 19:23 Név: Margit.
 
--
``Legyek én gyertya, csendes eszköz, szolgája az égi fénynek, Hogyha Istenem úgy akarja, ne tudjam kiért, s kikért égek.``
  A téma lezárása megtörtént.
#1350
Margit (Adminisztrátor)
Adminisztrátor
Hozzászólások: 4352
graph
A felhasználó távol van Kattintson ide a felhasználó profiljának megtekintéséhez
Tanúságtételek, példamutató cselekedetek 10 éve, 2 hónapja  
folytatása az előzőnek

Szemmel látható, hogy az enyhén őszülő Leó atya különösen jóban van a Fennvalóval - úgy beszél az Istenről, mint személyes, jó barátról szokás. A tény, hogy alig 38 évesen választották meg az erdélyi provincia élére, nem kis kihívást jelentett számára, de azt is tudja: a Gondviselés segítsége nélkül nem sikerült volna mindaz, amit a hat év során megvalósított. Megbízatása idén májusban jár le, az új választásokon pedig legfeljebb három évvel hosszabbíthatják meg a testvérek a mandátumát. "Jobb lenne többet foglalkozni lelkigondozással, mint adminisztrációval" - vallja be aztán, noha idejének jó részét jelenleg is igyekszik lelki beszélgetésekre, gyóntatásra szánni. Rendszeresen, hetente három napon fogadja a különböző problémákkal küszködő embereket, naponta ötöt, és mindenkire 45 percet szán. "Tanácsot sokszor nehéz adni, de előfordul, hogy nem is szükséges. Legtöbbször az is elég, ha meghallgatom a gondjaikat, mert tudják, hogy hogyan kell továbblépniük az életben" - mondja, majd nevetve mutat a mindig kéznél levő papírzsebkendő-csomagra. Előfordul ugyanis, hogy valaki "nem készül fel" arra: bizony a lelki beszélgetés során jobban elérzékenyül, mint gondolta volna. A beszélgetésekről Leó atya rövid feljegyzést is készít, különösen, ha valaki első ízben keresi fel. "A második találkozás előtt aztán átfutom a jegyzeteket, így könnyebb újra belehelyezkedni az illető világába" - állítja a szerzetes, aki sokszor bizony elég fárasztónak tartja ezt a fajta munkát. Az mindenesetre nagy előnye a szerzetesnek, hogy sokkal nagyobb szabadsággal rendelkezik, mint egy plébános vagy káplán, és olyan dolgokkal is foglalkozhat, amelyekre nekik nincs idejük.
A lelki beszélgetésekből a közösség többi tagja is kiveszi a részét. Noha majd minden napra "betábláztak" valamilyen tevékenységet - ifjúsági vagy felnőttcsoporttal való foglalkozást -, a csütörtöki napot a ház saját közösségének erősítésére szánják. A lelki elmélyülés annál is inkább fontos, mivel a gyóntatás az egyik legmeghatározóbb tevékenység a ferences templomban. "Még a görög katolikus papnövendékek is idejártak egy időben gyónni, meg is kérdeztem a rektort, vajon mi lehet az oka" - meséli. Hogy miért gyónnak szívesebben a ferenceseknél az emberek, mint más templomban, arra nehezen magyarázatot találni, az viszont tény, hogy a szentmisék előtt évközi vasárnapokon is ugyanolyan hosszú sorokban állnak a hívek a ferences gyóntatószéknél, mint a plébániatemplomokban adventben és nagyböjtben szokás. "Szerénytelenség volna azt állítani, hogy a szerzeteshez nagyobb bizalmuk van az embereknek, mint a világi papokhoz" - igyekszik kitérni Leó atya a válaszadás elől, de azért nevetve említi a mondást: állítólag a székely ember, ha barátot lát, már gyónhatnékja támad. Az viszont kétségtelen, a gyóntatás rendszeressé tétele - a bűnbánat szentségét a szentmisék előtt szolgáltatják ki - nagyban hozzájárult a hívek "megszoktatásához". És nemcsak a katolikusok jönnek. "A múltkor egy református ember tévedt be a gyóntatószékbe - eleveníti fel a szokatlan helyzetet Leó atya. - Persze gyónás nem lett a dologból, de beszélgetés azért igen."
Szabadidő? Alig ismert fogalom ez a provinciális életében. Talán, ha májusban másvalakit választanak meg a rendtartomány élére, akkor több ideje lesz foglalkozni a méhcsaládokkal is, amelyek jelenleg Désen várják a tavaszt. A ház közelében egyelőre a két nyuszi kergeti egymást, szürkén, de mégis ugyanazzal a vidámsággal, amely az egész rendnek különös sajátja.
Szöveg és fotó: Lukács János
(forrás: Új Ember Magazin)
 
Naplózott Naplózott  
 
--
``Legyek én gyertya, csendes eszköz, szolgája az égi fénynek, Hogyha Istenem úgy akarja, ne tudjam kiért, s kikért égek.``
  A téma lezárása megtörtént.
#1387
Margit (Adminisztrátor)
Adminisztrátor
Hozzászólások: 4352
graph
A felhasználó távol van Kattintson ide a felhasználó profiljának megtekintéséhez
Tanúságtételek, példamutató cselekedetek 10 éve, 2 hónapja  
Beálltam a kirekesztettek sorába...

Kárpáti László missziós atya Dél-Afrikában

Kárpáti László atyát 1980. június 14-én szentelték pappá, kevéssel azután, hogy Dél-Amerikában meggyilkolták Romero érseket, a szegények pártfogóját. 1994-ben, Írországban találkozott Kalkuttai Teréz anyával, aki kezeit a fejére téve megáldotta. Majd 1995 januárjától a verbitákkal dolgozott a brazíliai misszióban. Így edződött bele László atya az utcai evangelizációba, az utcagyerekek segítésébe. Később, három tanévig egy egyházmegyei iskola igazgatója volt olyan veszélyes helyen, ahol senki nem akart dolgozni: elődjét egyszerűen meggyilkolták! A Sao Pauló-i Szövetségi Egyetemen posztgraduális képzésen is részt vett. Amikor a brazil püspökök 2002-ben visszatértek római ad limina látogatásukról, magukkal hozták II. János Pál pápa kérését, hogy létesüljön "missziós híd" Brazília és Afrika között. Így indult el László atya Afrikba, teljesíteni a szentatya kívánságát.

"2003. augusztus 27., reggel: Johannesburg repülőterén landolok. Verőfényes nap, hihetetlenül kék ég. Brazíliából érkezve meleget sejtek - viszont a levegő hőmérséklete alacsony. Vagy csak én borzongok belülről? Sao Pauló-i kollégáim még az utolsó pillanatban is el akartak tántorítani az új missziótól: "László, ne menj oda! Szenvedni fogsz a bőröd színe miatt, mely a feketéket az apartheidre emlékezteti... És az ottani gyerekek sem olyan közvetlenek, mint a brazilok."
Dél-Afrika nagyon szép, de ellentmondásos ország. Tízéves a demokrácia az apartheid után, tizenegy a hivatalos nyelvek száma. Az AIDS kegyetlenül pusztít: az ország összlakosságának körülbelül 40-45 százaléka fertőzött. Vidéken vannak olyan falvak, ahol csak az öregek és a kicsik maradtak életben, a köztes korosztályokat elvitte a járvány. Két év múlva, ha a folyamat folytatódik, körülbelül kétmillió AIDS-árvája lesz az országnak. Azt nem tapasztaltam, hogy ellenszenvet éreznének a fehérek iránt. A gyerekek pedig azonnal az ember nyakába másznak, és igen közvetlenek. Azóta tudom, sejtem, hogy miért. Sajnos a férfiember nem ismeri a felelősséget. Létezik ezenkívül a többnejűség hagyománya. Így azután a gyerekek megszületnek, de nem nagyon látják, tapasztalják az apjuk létezését. Nagyon tisztelem az afrikai nőket: kiszolgáltatottak, nagyon sokszor már kiskorukban megerőszakolják őket, rengeteget dolgoznak és szenvednek. De küzdenek az életért, a családjukért, az emberi méltóságért.

Röviddel érkezésem után megismerkedtem egy argentin apácával. Gladys nővér a Jó Pásztor Nővérek rendjének a tagja. Alapítója és irányítója a Rahab Központnak, amely 1998 óta dolgozik és küzd a szexuálisan kizsákmányolt, megerőszakolt nők és gyermekek rehabilitációjáért. Már várta érkezésemet. Az egyházmegye is hozzá irányított, mert az övé az egyetlen olyan közvetlen utcai pasztorációt folytató program, amely az egyházhoz tartozik. Hamarosan együtt járjuk az utcát, és hirdetjük, hogy Isten még azok között és mellett is ott van, akiket embertársaik, a társadalom kiközösít, sőt megvet.
Mióta a nővér visszautazott Argentínába, én irányítom ezt a missziót. Munkánk egyik területe a szexuálisan kizsákmányolt, illetve megerőszakolt nők és gyermekek rehabilitációja. A másik munkaterületünk az utcagyerekek világa. Megelőző munkánkkal azt szeretnénk elérni, hogy minél kevesebb utcagyerek kerüljön be a prostitúció és a drogok ördögi hálójába. Heti két alkalommal járjuk az utcát, pontosabban azokat a helyeket, ahol a ránk bízottak élnek és dolgoznak. Kétszer, nappal és éjjel a szexmunkásokat látogatjuk. Most már - két év után - senki sem tartja furcsának, félreérthetőnek a jelenlétemet a hotelekben, a bordélyokban vagy az utcán magukat áruló nők közelében.

Dél-Afrikában mintegy negyvenezer gyermekprostituáltról tud a statisztika. Tanítjuk őket, hogy megtanulják emberi személyként értékelni önmagukat. Rádöbbennek a Megváltó fontosságára életükben. Így azután gyökeres változásoknak is tanúi vagyunk. Az utcagyerekekhez több alkalommal megyünk (nappal és éjjel), és vasárnap esténként is végiglátogatom a csoportokat. A tizenkét állandó gyülekezőhelyen összesen mintegy kétszáz gyermekkel, serdülővel és fiatallal találkozunk. A felületes szemlélő megvádolhatna: "Na de atya, napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra majdhogynem ugyanazokkal a srácokkal foglalkozol. Mikor viszed el őket az utcáról?" Mi nem viszünk el senkit az utcáról, de apró változásokat idézünk elő a gyerkőcök életében. Játékra tanítjuk őket. A legelső változás az, hogy a játék által felfedezik önmagukat, a bennük lévő erőt, tehetséget. Azután megkezdődik a szocializáció: felfedezik a szabályokat, a törvényeket. Felfedezik, hogyan és miként lehet bent maradni a játékban, azaz hogyan lehet úgy élni, hogy elkerülhető legyen az ismételt kirekesztettség.

Azokhoz, akiket elnyomnak, kirekesztenek, semmibe vesznek, megerőszakolnak, eladnak - a kisemmizettekhez visszük el Krisztus örömhírét. Krisztusét, akit Isten küldött el nekünk, hogy személyt, méltóságot és jogot adjon nekünk, hogy felszabaduljunk "Ő általa, ővele és őbenne" az Élet teljességére."
Kárpáti László gondolataiból összeállította: Lányi Béla SVD
(forrás: Uj Ember Magazin)
 
Naplózott Naplózott  
 
Módosítás: 2009.05.10 22:48 Név: Margit.
 
--
``Legyek én gyertya, csendes eszköz, szolgája az égi fénynek, Hogyha Istenem úgy akarja, ne tudjam kiért, s kikért égek.``
  A téma lezárása megtörtént.
#1435
Margit (Adminisztrátor)
Adminisztrátor
Hozzászólások: 4352
graph
A felhasználó távol van Kattintson ide a felhasználó profiljának megtekintéséhez
Tanúságtételek, példamutató cselekedetek 10 éve, 1 hónapja  
Bocsássatok meg egymásnak akár hetvenszer hétszer is!

Esély a boldog életre

Az alábbiakban egy kislány történetét ismerhetik meg Olvasóink, aki egy zaklatott élettel a háta mögött talált végre szerető családra. Az intimitás megőrzése miatt a család név nélkül szerepel, a befogadott gyermeket nevezzük egyszerűen Júliának.

Négy fiunk pajtáskodó nevelése többet ért minden atyai vagy anyai prédikációnál.
Házasságunkból négy gyermek született, mindegyik külön csoda, Isten áldása - és mind fiú. Mindig nevettem magamban, mikor mások sajnálkozva kérdezték, hogy bírsz el ennyi fiúval. Szorgalmas és jó gyerekek, a legnagyobb már megnősült, a kisebbek is egyetemre, főiskolára, illetve gimnáziumba járnak.

Öt évvel ezelőtt egy szentmise végén hirdették, hogy imádkozzunk egy kislányért, aki nagy bajban van, mert meghalt a nevelőanyja, és ha nem akad egy másik család, aki befogadja, intézetbe fog kerülni. Imáimban gyakran mondogattam Jézusnak, hogy én mindent meg akarok tenni érte. Azon nyomban eszembe jutott a mondása: "Aki befogad egy gyermeket az én nevemben, engem fogad be." Hazamentem és otthon izgatottan meséltem el a történetet a férjemnek, aki így válaszolt: ha komolyan vesszük a hitünket, kötelesek vagyunk segíteni. Ahol négynek jut hely, ott jut az ötödiknek is, és különben is mindig szerettem volna egy kislányt. Ezek után felgyorsultak az események. Kilencven órás nevelőszülői tanfolyamra kellett járnunk, ami bizony fáradságos és megterhelő volt. A rokonoknak nem mertük elmondani a tervünket, mert "megettek" volna bennünket. A fiúknak viszont elmondtuk, akik kíváncsian és csodálkozva várták, hogy többen leszünk eggyel, méghozzá egy lánnyal!

Hamarosan megérkezett Júlia, egy kilenc éves, nagyon szép kislány, egy zaklatott élettel a háta mögött. Édesanyja hét hónapos korában otthagyta őt a nagymamájánál, mert az apa, aki azóta is valamelyik börtön lakója, nem akarta feleségül venni őt. A nagymama néhány hónapig bajlódott vele, majd nevelőintézetbe adta. Fél év után nevelőszülőkhöz került, ám az anyuka súlyosan megbetegedett, és mire Júlia kilenc éves lett, meghalt. A kislány csak ekkor tudta meg, hogy ők nem az édes szülei voltak.

Nagyon élénk, szokatlanul mozgékony gyermek volt és rengeteget beszélt. A fiúk első megállapítása ez volt: "Látszik, hogy nőből van, mert egész nap képes beszélni." Hamarosan kiderült, hogy ez a nagy aktivitás nem csupán alaptermészete, hanem az átélt események miatti nagy belső feszültség következménye is. Azt szerette volna, ha folyton rá figyelünk, vele foglalkozunk, és bizony a kezdeti lelkesedés után ez fárasztó kezdett lenni. Kiderült az is, hogy előző nevelőszüleitől minden anyagi dolgot megkapott, de semmiféle követelményt nem támasztottak vele szemben. Nálunk be kell osztani a pénzt, tanulni, segíteni is kell. Ő, ha nem kapott meg valamit, amiről úgy gondolta, hogy neki az jár, egyszerűen elvette. Semmiféle rendszeres munkára nem volt hajlandó, és nagy jeleneteket tudott rendezni, ha akarata ütközött a miénkkel. Egyre-másra tűntek el a családi kasszából kisebb-nagyobb összegek, és drága bolti holmik kerültek elő, amelyeket állítólag a barátnőitől kapott. Minden lebukása után megbeszéltük a dolgot, igyekeztük rendezni a helyzetet, de az eset újból és újból megismétlődött.

Férjem egy alkalommal így szólt: "Ez így nem mehet tovább, meg kell válnunk egymástól". Én is elkeseredett voltam, de megint megszólalt bennem az Úr Jézus szava: "Bocsássatok meg egymásnak akár hetvenszer hétszer is!". Az egyik fiam azt mondta: "Nekünk is volt mindig egy újabb lehetőségünk, ha elszúrtunk valamit, ez neki is jár." A másik fiú inkább az apjával értett egyet, a többi meg együttérzően hallgatott és várt. Bizony cikáztak a villámok otthon, amikor ebben a válságos helyzetben eljött hozzánk a plébánosunk, aki egy apa szívével szereti a rábízottakat. Még egy utolsó esélyt kért ő is Júlia számára, és kifizette helyette a legutóbb elcsent nem kis összeget. A kislány zokogva ígérte, hogy meg fog változni, és ettől kezdve csakugyan lassú javulás következett be. Ebben a javulásban nagy szerepe volt a fiúknak és nagyfiam feleségének is. Segítettek a tanulásban és finoman csipkelődtek vele, ha valami nem úgy ment, ahogy kellett volna. A fiúk pajtáskodó nevelése többet ért minden atyai vagy anyai prédikációnál.

Öt év telt el, és a kislányból nagylány lett. Tizennégy éves, vidám, energikus lány. A Jóisten gondviselése folytán idén megkezdte a tanulmányait a piarista gimnáziumban, ahol nem csak keményen kell majd tanulnia, de erkölcsi nevelést is kap. Énekel a templomi kórusban, ministrál, a nyári hittantáborokban a kicsik csoportvezetője volt. Idén lesz bérmálkozó. Megvan az esélye, hogy tisztességes, boldog ember legyen. Istennek legyen hála érte!
(forrás: Uj Ember Magazin 2004.)
(Bodnár Zita)
 
Naplózott Naplózott  
 
--
``Legyek én gyertya, csendes eszköz, szolgája az égi fénynek, Hogyha Istenem úgy akarja, ne tudjam kiért, s kikért égek.``
  A téma lezárása megtörtént.
#1501
Margit (Adminisztrátor)
Adminisztrátor
Hozzászólások: 4352
graph
A felhasználó távol van Kattintson ide a felhasználó profiljának megtekintéséhez
Tanúságtételek, példamutató cselekedetek 10 éve, 1 hónapja  
A betegség értéke

Nemes Ödön jezsuita atya vallomása szenvedésről, gyógyulásról

Az emberiség évezredei során a különböző kultúrák más-más módon viszonyultak életünk alapvető, közös tapasztalatához, a betegséghez.
Az ószövetség Isten büntetésének tartotta. Az ember szenvedésről alkotott képe Jézus élete és tanítása révén gyökeresen megváltozott. Napjaink egészségkultusza értéktelennek, egyszerűen kiküszöbölendőnek tartja a betegséget. Vajon milyen érték lakozhat benne, kérdeztük a betegek világnapja alkalmából Nemes Ödön jezsuita atyát, aki személyes.

Krízishelyzetek

Mindannyiunk életében vannak krízishelyzetek, amelyeket átélve, feldolgozva segítséget kaphatunk életünk hasonló szituációinak megoldásához. Nemes Ödön atya életében két olyan súlyos esemény is történt, amelyek hatással voltak későbbi betegségének értelmezésére. Amikor 1949-ben szögesdrótokon keresztül kellett elhagynia hazáját, kétszer eltévedt, és teljesen reménytelen helyzetben érezte magát. Felkészült rá, hogy bármelyik pillanatban aknára léphet. A másik krízishelyzet két-három hónappal Japánba érkezése után következett be: nagyon keményen kellett japánul tanulnia, mindent angolul magyaráztak neki, amit szintén nem jól értett. A sok vizsga miatt napról napra fáradtabb és gyöngébb lett. Úgy érezte, nem bírja elviselni a nagy nyomást, és megőrül.
- A koncentrációs táborokban élő jezsuita testvéreim példája adott erőt. Ők azt mondták, egy ilyen vészhelyzetben az nem bolondul meg, aki szabadon tudja választani a lágerben való életet, és értéket talál benne. Ezért elmentem a kápolnába, és elhatároztam, hogy szabadon, szeretettel és örömmel megbolondulok. Amikor ezt ki tudtam mondani, egyszerre minden nehézség elmúlt.

Isten egyik tenyeréből a másikba

Ödön atya egészsége huszonhárom évvel ezelőtt váratlanul megromlott, egy vizsgálat daganatot mutatott ki a szervezetében. Az orvosok az azonnali beavatkozás mellett döntöttek.
- Egy nagyon kedves, hívő keresztény orvos barátom világosított fel az előttem álló három lehetőségről. "A legrosszabb esetben, amikor fölvágnak, látják, hogy reménytelen a helyzet, ezért összevarrnak - ez egy órát vesz igénybe. A következő lehetőség, hogy kivezetnek belőled egy csövet, ebben az esetben "egy szatyorral" élsz, amíg élsz. Ha pedig nagyon nagy szerencséd van, akkor szatyor nélkül is megoldják."
Három nap maradt az operációig. Az atya elmélkedni kezdett betegsége fölött. Ebben nagy segítségére volt egy korábban olvasott gondolat: "Egy súlyos betegség nem probléma, hanem misztérium." Misztérium, amelyet nem lehet megérteni, de ahogy telik az idő, értelmet lehet benne találni. E gondolatok és korábbi krízishelyzetei arra sarkallták, hogy ne csak elfogadja betegségét, hanem értéket is keressen benne. Idővel sikerült más színben látnia a rákot, olyan "jó" betegségként, amely nem öl meg azonnal, hanem néhány hónap felkészülési időt engedélyez.

- Megtaláltam a betegség egyik értékét: szépen előkészülni a halálra, hiszen az életünk legszabadabb pillanata, és én tudatosan akartam Isten egyik tenyeréből a másikba kerülni.

folytatása a következőben
 
Naplózott Naplózott  
 
Módosítás: 2009.06.07 15:44 Név: Margit.
 
--
``Legyek én gyertya, csendes eszköz, szolgája az égi fénynek, Hogyha Istenem úgy akarja, ne tudjam kiért, s kikért égek.``
  A téma lezárása megtörtént.
#1502
Margit (Adminisztrátor)
Adminisztrátor
Hozzászólások: 4352
graph
A felhasználó távol van Kattintson ide a felhasználó profiljának megtekintéséhez
Tanúságtételek, példamutató cselekedetek 10 éve, 1 hónapja  
folytatása az előzőnek

Krisztus fogja a kezünket

A műtét után Nemes atya azonnal tapogatni kezdte sebeit, de nem talált magán kivezető csövet. Hívta a nővért, és megkérdezte, mennyi ideig tartott az operáció, de az nem tudta. Így megkérte, hogy keresse elő a papírjait. A beavatkozás három óráig tartott. A nehézségek azonban csak akkor kezdődtek. Nem a fájdalom, az erőtlenség okozta a szenvedést, hanem a bizonytalanság.
- A nehézségek - a háború vagy a szögesdrót - láthatóak. A rákkal kapcsolatban erről nem beszélhetünk. Olyan ez, mint amikor az ember elindul a dzsungelben, és nem tudja, hogy a következő pillanatban miféle teremtmény veti rá magát. A betegség kiszámíthatatlan és láthatatlan. A betegség pillanataiban az ad nekünk erőt, hogy érezzük, Krisztus fogja a kezünket. Ő mindvégig ott van velünk.
Ahogy lassan jobban lett, újabb értékeket kezdett megragadni, egyre tisztábban. Már fel tudott kelni az ágyból, és megismerkedhetett betegtársaival. Új barátokra tett szert, és közelebb került a betegekhez. A szenvedés pedig Jézus kínjaihoz és a megváltáshoz kapcsolódhat.

Felkészülés a halálra

Ödön atya hosszú idő után elhagyhatta a kórházat, de még sok szenvedés várt rá. Hetente kétszer injekciót kapott, és állandóan kezelésekre, vizsgálatokra kellett járnia. Vérképének eredményei hétről hétre rosszabbak lettek, az értékek szerint haldoklott. Ismét számot vetett életével, és felkészült a halálra.
- A születés előtt a kisbaba jól érzi magát, biztonságban van az anyaméhben, de a születés szenvedéssel jár - mind a magzat, mind az édesanya számára. Mindez azonban szükséges ahhoz, hogy megtapasztalja szülei szeretetét, és megismerje a világot. A halállal is így vagyunk. Jól érezzük magunkat a földön, és nem akarjuk elhagyni, de a magasabb életbe csak szenvedés árán juthatunk.
Kiderült: mindez újabb próba volt, hiszen a leleteit elcserélték, állapota lassan javulni kezdett. Két évvel az operáció után visszatért régi ereje, meggyógyult. A betegségben eltöltött évek során nagyon sok szenvedővel találkozott, számos mély emberi kapcsolatot tudott kialakítani, többeket segített előkészülni a halálra.
Nemes Ödön atya vallja, hogy a betegség nem büntetés: mindig hordoz olyan értéket, amelyet egészségesen nem veszünk észre.
- A betegség nem egy probléma, ezért ne akarjuk megoldani vagy kiküszöbölni. A betegség van - így aztán nem lehet elfogadni vagy elutasítani, ebben a tekintetben nem vagyunk szabadok. Az már a mi felelősségünk, hogy miként viszonyulunk hozzá, akarjuk-e értékké tenni, keressük-e a belőle fakadó jót. A legtöbbet akkor tehetjük, ha szabadon akarunk viszonyulni betegségünkhöz.
(Forrás: Uj ember magazin 2002.
(Borbély László)


 
Naplózott Naplózott  
 
Módosítás: 2009.06.12 15:41 Név: Margit.
 
--
``Legyek én gyertya, csendes eszköz, szolgája az égi fénynek, Hogyha Istenem úgy akarja, ne tudjam kiért, s kikért égek.``
  A téma lezárása megtörtént.
Az elejére Hozzászólás a témához
Támogatja a FireBoardegyenesen az asztalra hozza a legújabb hozzászólásokat