Bevezetés

A Szent Lélek az, aki vezeti az emberi lelket, ha hagyjuk, mert ez a könyv ami itt leírásra került az elkövetkező oldalakon ezeket olvashatjátok kedves testvéreim. Én mint tudjátok nem vagyok a szavak embere, csak a lelkemben próbálom azt megélni amit éveken keresztül tanultam, úgy a Hang közösségben, mint egyedül.

Mindig az vezérelt az életemben, hogy az emberek közelében lehessek és tudjak nekik segíteni, ha arra szükségük van, esetleg csak egy jó szóval, vagy egy örömteli mosollyal. Számomra ez a könyv leírása nem volt egyszerű dolog, mert nagyon nehezen tudtam magamat rászánni arra, hogy elfogadjam azt, hogy az Isten nekem ilyen feladatot adott. Napokig, hetekig ebben vergődtem, mert nem értettem, hogy az Isten miért pont engemet szemelt ki erre a feladatra, hogy én ilyet csináljak, amikor én ehhez nem is értek, vannak nálam sokkal okosabb értelmesebb emberek is, és akkor az én Uram Jézusom minden áron engem akar erre a fontos feladatra.

Hát meg kell nektek mondanom őszintén, hogy én nem hittem ebben, vagyis nem hittem el még akkor sem amikor kézzel elkezdtem írni ezeket a sorokat. Gondoltam, ha már így van, akkor írom, ameddig bírom, majd meglátja az én Jó Istenem, hogy én nem való vagyok ilyen feladatra, nem születtem én tudósnak, költőnek, vagy írónak. Mindegy mondom, majd lesz valahogy. Ha már Ő megkért engem, akkor engedelmeskedem az Ő akaratának és csinálom, amit Ő akar, hogy csináljak. Gondoltam, hogy egy cukrász sem tud Eiffel tornyot építeni, hát akkor én sem tudok könyvet írni. Hol vagyok én a tudományokhoz és a nagy szavakhoz. A szívemet és a lelkemet az Úr szolgálatába ajánlottam, és azt mondtam, hogy legyen Uram, ahogy te akarod. De arra kérlek, hogy segíts nekem, mert én egyedül erre képtelen vagyok. Ketten majd csak megoldjuk ezt a feladatot.

Hát testvéreim, így indult el ennek a könyvnek a kézzel való írása, esténként, éjszaka napi 4-5 oldal  A4 lapon teleírva sűrű apró betűkkel. Ekkor még nem gondoltam, hogy ezt majd le is kell gépelni, mert akkor csak arra kellett összpontosítanom, hogy az írás tisztasága legyen a legfontosabb. Mindig tájékoztattak írásban, hogy hogyan tovább, bátorítottak a könyvben leírtak fontosságára, hogy ezt el kell készítenem mihamarabb, mert a közösségekben zajlik a széthúzás, az ellenségeskedés, és az Isten kegyelmének, a segítségnek el kell jutni az emberekhez.

Mindig az adott nekem erőt ebben a munkában, hogy a szeretett testvéreimre gondoltam, akiket nagyon szeretek, és ha már az Én Uram Jézusom is ezt akarja, akkor már egyre jobban érdekelt ez a számomra teljesen ismeretlen feladat. Volt olyan idő amikor a lelkem teljesen átitatódott azzal az erővel, érzéssel ami tovább segített a nehéz munkámban. Nagyon örültem akkor már a feladatomnak, amikor úgy a vége felé járt a kézírásom, mert akkor már azok az érzések kerítettek a hatalmukba, hogy valóban ha ezt megcsinálom, akkor tudok segíteni embertársaimnak.
A kézírás végére már örömmel és nagy lelkesedéssel végeztem az éjszakai munkámat, tudniillik a nappali időben  fizikai munkát végeztem, ami nem tette lehetővé a számomra, hogy legyen időm az írásra, meg hát egy kicsit este kellett ahhoz pihennem, hogy a kezemet tudjam használni az írásra.
Valójában nagyon nehéz időszak volt ez a számomra a családi teendőim mellett, de örömteli, mert rájöttem, hogy az én Jézusom szőlőjében kell most dolgoznom.
Az írás végén azonban megállt a tudományom. Nem tudtam, hogyan tovább. Az én segítőim azok csak türelemre intettek, várjak még nem jött el az idő arra, hogy a gépeléssel foglalkozzak, mármint  hogy kivel fogom legépeltetni. Hát én akkor már örültem, hogy no itt már az én munkám véget ért, majd valakivel legépeltetem. De itt jött be az akadály a számomra, hogy megkértek, hogy házon kívülre nem adhatom az írást, vagyis nem adhatom ki a kezemből. Innentől kezdve nem tudtam, hogy mit csináljak, nem találtam az ismerőseim között senkit aki tud gépelni és lediktálnám neki, hogy valóban elkészüljön a könyv. Telt, múlt az idő, de az írás az nem került sehogyan sem  a papírra. 

Míg egyszer egyik kedves testvéremnek felolvastam, egy írást, amit éppen azon a napon kaptam az égi segítőimtől a saját kis közösségünkkel kapcsolatosan. Ő rögtön arra kért, hogy adjak neki is belőle, mert nagyon tanulságos esetet tartalmaz. Azt mondta gépeljem le, na de nekem nincs is gépem mondtam, meg nem is tudok gépelni. Jó akkor azt mondta menjek el hozzájuk, és ott majd ők legépelik. Ez így is történt elmentem és azt az egy oldalnyi kézírást elkezdtem diktálni a testvérkének, de ő elfáradt és mondtam cseréljünk, majd én pötyögöm a betűket, ő meg diktálja nekem. De csak úgy vadászva gépeltem, örültem ha megtaláltam egy betűt. De azért sikerült összehoznunk és kinyomtatni a számítógépen.

Meg kell mondanom nektek, hogy soha nem volt semmiféle vonzalmam a számítógéphez, sőt taszított, mindenképpen távol akartam magamat tartani ettől az új tudománytól, a számítógéptől. Pedig mindkét fiam informatikus, de nekem nem vált addig vonzóvá ez az eszköz, pedig többször emlegették nekem ezt a dolgot régebben. Ó én ebben a korban nehogy már ilyet tanuljak, nehéz az nekem mondtam, meg hát minek ez nekem, úgy sem tudom  használni. Így visszagondolva az Isten rajtuk keresztül kezdett ébresztgetni ebbe az irányba. De én akkor még nem akartam semmiképpen számítógéppel foglalkozni. Pedig ha a lelkem akkor nyit ebbe az irányba akkor sokkal hamarabb elkészülhetett volna ez a könyv. Nézzétek el nekem ezt az emberi gyengeségemet. Ettől kezdve felgyorsultak az események az életemben. Az égi segítőim arra kértek, hogy tanuljak meg számítógépen gépelni, úgy szabályosan, tíz ujjal, „vakon”. Na én ekkor teljesen padlón voltam, azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Én, meg a számítógép, meg még a gépelés is. Hát igen az Isten ahogyan rendezi a sorsunkat nem tudunk előle kitérni, ha valóban követni akarjuk alázatosan az Ő akaratát.
Innentől kezdve ismét az éjszakáim a fiam számítógépén a gépelés tanulásával történt, kaptam tőlük egy gépelést oktató programot. Na meg, meg   kellett tanulnom a számítógép alapvető tulajdonságait, kezelését. Ez sem ment simán az életemben, hát még az a gépelés tanulása. Volt, hogy napokig a kezem, a karom begyulladt az izületeim nem voltak hozzá szokva ehhez a fajta munkához. Nappal kapáltam, és egyéb nehéz kerti munkákat végeztem éjjel pedig tanultam a gépelést. Néha bizony még sírtam is,  olyan fáradt voltam, de tudtam, hogy én már ebben a feladatban sokat mulasztottam, mert nem ismertem fel időben, hogy a könyv gépelését is nekem kell elvégeznem, mindig másra számítottam, azt hittem, hogy nekem csak eddig tartott ez a feladat. Tévedtem. Igen, sokszor tévedünk, de az Isten kegyelme, ha ráfigyelünk  segít, hogy újra rátaláljunk a saját feladatunkra és folytassuk, mert az a miénk.

Néhány hónap alatt sikerült megtanulnom a számítógép kezelését és a gépírást, kisebb szerkesztéseket, ami ehhez a feladathoz szükséges.
Innentől kezdve elkezdtem a közel száz oldalas kéziratomat másolni a számítógépen, ami ismét elég nehéz volt, mert gyakorlatom az nem volt, ismét az éjszakáim a számítógép előtt töltöttem, abban a reményben, hogy az Én Istenem erre kért, hát akkor akármilyen nehezen is, de megteszem. Ismét néhány hónapba került, hogy legépeltem azt a sok kézírást. Most ott tartok, hogy a gépelési része kész de még vannak szerkeszteni valók, de nagyon igyekezem, hogy mielőbb a kezetekbe kerüljön ez a könyv, amit a Mi Jézusunk küld nekünk.
Testvéreim fogadjátok szeretettel ezeket az írásokat, és örüljetek, hogy a Mi Jézusunk gondoskodik rólunk.
Testvéri szeretettel továbbítom a ti számotokra ezeket a szép gondolatokat és szeretetem jeléül fogadjátok tőlem azt az ajánlást, hogy ne akkor olvassátok el ezeket a sorokat, amikor a lelketekben nincs nyugalom, hanem teljes békességben legyetek önmagatokkal és a bennetek élő Jézussal.
     
2006.12.04.
 
                                 Imre Margit